Ma 2017 november 25. szombat, Katalin napja van. Holnap Virág napja lesz.

Tájékoztatjuk Látogatóinkat, hogy a Lakitelek Népfőiskola épületeinek rekonstrukciója és fejlesztése keretében a beruházás első része befejeződött, a második ütem folyamatban van.

A Népfőiskola Alapítvány a beruházás ideje alatt is várja Látogatóit programjaival, szolgáltatásaival, melyekről továbbra is tájékoztatjuk honlapunk olvasóit.


Csurka István: Megmaradásunk pillérei
E-mail Nyomtatás PDF

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során.




A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Az első ütközetet magunkban és magunkkal kell megvívnunk, hogy kilépjünk bénultságunkból (Forrás: Antológia Kiadó)


Csurka István író 1987-es felszólalásából

Nem hiszem, hogy akármelyikőnk is pontosan meg tudná határozni, miért gyűltünk most itt össze. Összeverődésünkben sok a kimondhatatlan, a szorongásos lelki indíték, még beszélni is alig tudunk róla. Mintha valami nagy veszély fenyegetne bennünket személy szerint is és együttesen is, mint magyarokat, és ennek a nagy vésznek az előre vetülő árnyéka rántana össze valami akolmelegbe. Mi ez a nagy veszély? Sejtelmünk sokkal tragikusabb végzésekről értesít bennünket, mint ami ma gazdasági és intézményi válság képében a mindennapiság szintjén jelen van újságjainkban és a büfébeszélgetéseinkben. Az a veszély, amit a zsigereinkben érzünk, nem gazdasági vagy nemcsak gazdasági és nemcsak politikai, hanem sokkal több annál: egy nagy, mindent felégető nemzeti katasztrófát érzünk közeledni, amely még azokat a maradványokat is megsemmisíti, amelyekben most tengetjük vagy rejtegetjük nemzeti létünket.

Mi ez a katasztrófa? Hogyan fog bekövetkezni? Nem is merünk belegondolni, de a hirtelen támadt szorongásainkban ez mégis valóság és borzasztó teher.

Kétségbeesetten keressük a kiutat, menekülünk, és ellenállunk a halálos húzásnak. Megpróbáljuk mindezeket elhárítani, de mindez tétova és foszló. Nem tudjuk, hogy amikor kis ellenlépéseinket megtesszük, nem éppen akkor ártunk-e magunknak és a saját ügyünknek. Sötétben élünk, egy halottasház sötétjében.

Tudom, hogy egy kis megbotránkozást is felkeltek ezzel a sötét pátosszal. Szándékosan. Azt remélem ugyanis, hogy éppen ez a megbotránkozás fogja felszínre hozni az ellentmondást lelki bénultságunk és halálhangulataink, valamint a való helyzet között. Bénultabbak, kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene. (…)

Ahhoz, hogy megmaradjunk, fenntartás nélkül hinnünk kell abban, hogy érdemes magyarként megmaradnunk. Az embernek – s ezt éppen savanyú gyakorlatiasságba süppedő világunk bizonyította be – kell valami transzcendentális. Nem mi tehetünk róla, hogy mostanra csak a hittel, a humánum teljességével átélhető nemzeti eszmében maradt meg a transzcendentális ragyogása. Kell-e mondani, hogy ebben aztán írmagja sincs annak a beteges nacionalizmusnak, amiben mi is szenvedtünk, s ami annyi bajunkat okozta, s amivel manapság is vádolnak bennünket. Erre nem is érdemes szót vesztegetni, mert az erről való vitatkozás is egy kissé lealacsonyító.

Magyarságtudatunk az utóbbi négy-öt évtizedben szánalmasan összetöppedt. Még az országhatáraink zsugorodásánál is látványosabban. Egész nemzedékek tudatából esett ki az a magyarság, amelyik nem a határainkon belül élt. (…)

Az antikatasztrófa program elvi alapja: teljes magyarság. Kezdeményező, öntudatos, emelt fejű és magában bízó magyarság. Nagyon messze vagyunk tőle, de kevesebbre nem törekedhetünk.

Az antikatasztrófa program másik pillére a népre tekintő megközelítése minden dolognak. Ez sem öncél, hanem szükségszerűség. Ez sem irányul senki ellen, semmilyen társadalmi csoport vagy réteg ellen. Két okból kell antikatasztrófa programunknak népre tekintőnek lenni. Először is azért, mert van Nép. Mert a magyar nemzet testében még megvan az a lakosságtömeg, amit népnek lehet tartani. A magyar társadalom még nem jutott el a polgáriasulásnak, a civilizációnak és a demokratikus fejlődés adta konformizálódásnak arra a fokára, amikor már csak fenntartásokkal, körülírásokkal lehet népről beszélni, mert a társadalomban már végbement a kiegyenlítődés.

Mindenekelőtt meg kell alkotnunk az új magyar népfogalmat, hogy megkezdődhessék a népnek valódi felemelkedés által való megszüntetése, a klasszikus európai igényekhez emelése. Azzal, hogy a magyar parasztság az elmúlt évtizedekben megszűnt, vagy legalábbis lesoványodva átalakult, még nem szűnt meg az a nemzet ötven százalékát kitevő tömeg, amely éppen ebből a földönfutóvá lett parasztságból csődült össze, s amely most éppen úgy a kultúra alatt él, mint a parasztság élt hetven évvel ezelőtt. Sőt, még elhagyatottabban, mivel a paraszti társadalom kulturális és erkölcsi abroncsai is lepattantak róla. Itt él a hazában és mégis a senki földjén négy-öt millió ember egy sajátságos eufóriában: visszavívta jogát a látástól vakulásig dolgozásra. Ne ámítsuk magunkat: ma is ezek a gürcölő milliók tartják el ezt az országot.

Ha ezeknek a millióknak nem tudunk valami új földosztással, szellemi földosztással és gyakorlatival is, ha kell, jövőképet felrajzolni, akkor a magyarság menthetetlen. Ez a másik ok, amiért a megmaradási programnak népre tekintőnek kell lennie. (…) Más rétegeink már régen elvesztették az élet és a munka iránti alázatukat, a kötelességteljesítésnek azt a csendes imperatívuszát, amely nélkül itt már régen nem volna semmi. Amit ez a társadalom művel ezzel az úgynevezett dolgozó néppel, az súlyos felelőtlenség. A népi irányulás tehát a megmaradás ultima ratiója is. Itt sincs más út.

Mindebből, azt hiszem, világosan kitetszik, hogy a megmaradás programja legfeljebb csak érintőlegesen gazdasági és ugyanígy csak részben politikai program, viszont teljes egészében szellemi, kulturális, nevelési és főleg erkölcsi. Ez a mi modern világunk, akármennyire anyagelvű is, és akármennyire a fő törekvése az anyagi javak megtermelésében és a hadi eszközök előállításában való hegemónia megszerzése és megtartása, akármennyire is a pénz uralma alatt áll, mégis az emberi tudatokban vívja legfontosabb háborúját. (…)

Ebben a harcban, amelyben egyfelől mi magunk folytatjuk kompromisszumos küzdelmünket személyiségünk önállóságának megőrzéséért, másfelől pedig a hatalom folytatja egyre kétségbeesettebb és kilátástalanabb harcát a tudatunk teljes birtokbavételéért, nemzeti kultúrák sorvadnak el, egész közösségek mosódnak bele a nihilbe. Ez éppen annyira kilátástalan állóháború, mint a nukleáris. Ennek sem lehet győztese, csak vesztese. Ebben az állóháborúban a hatalom is felmorzsolódik. Tájékozatlan, az önálló, szabad értékteremtés lehetőségében korlátozott tömeggel, cenzúrázott értelmiséggel nem lehet megnyerni a világrendszerek mérkőzését. (…)

Az első ütközetet magunkban és magunkkal kell megvívnunk. Az első teendő a minden mozdulatot reménytelennek és hiábavalónak tartó bénultságból való kilépés. A meg sem tett, meg sem kísérelt lépésnél nincs reménytelenebb. Ha máshoz nem, önmagunk átalakításához, szemléletünk átépítéséhez feltétlenül jogunk van, s ugyan ki vitathatja el a jogunkat nemzetünk megmaradása érdekében munkálkodnunk.

Az ily módon újrafelépített egyének összetartó és nem összeszerveződött önkéntes csapatának először is a kultúra és a tájékoztatás mostani szerkezetének átalakítására kellene mintegy rávezetnie és rábírnia a mostani szerkezetekhez ragaszkodó hatalmat. (…) Ha az állam nem vagy csak nagyon kis mértékben korlátozza az állampolgárt mint fogyasztót, akkor már nincs értelme a tájékoztatásban és a nevelésben olyan korlátok közé szorítani, amelyek sokkal szűkösebbek annál a tudatállapotnál, amelyet ez az ember fogyasztóként már magáévá tett, megvett, kibulizott, becsempészett. Ez a tudatállapot –a fogyasztói ember – önmagában is elég sivár képlet. A szabadon engedett ember szellemi korlátozásának csak az lehet a következménye, hogy ez a nyugati – vagy török! – turistautakat „fogyasztó” átlagember szomorú tudathasadásos állapotba kerül: minden törvényes és törvénytelen módon igyekszik megszerezni és megőrizni a maga fogyasztói függetlenségét és az ebben gyökerező fogyasztói tudatállapotát, erkölcsét és erkölcstelenségét, ugyanakkor nem tesz és nem is kíván semmit tenni azért, hogy belföldön, maga körül, vagyis itt bent a létező szocializmusban saját kultúrát teremtsen, mert a tiltások, a korlátok, a „szöveg” és a „sóder” ettől nemcsak elzárják, hanem ami rosszabb: ettől fel is mentik. Az ő kulturális égboltja már nem a saját hazája fölött van. S ez a mi megmaradási szempontunkból a jelenség tragikus oldala.

Ennek a szerkezetátalakításnak nem a széleken, hanem a legfontosabb központokban kellene megindulnia. Ma a legfontosabb kulturális és tájékoztatási intézmény a televízió. Ebben kellene létrejönniük a társadalom érdektagoltságának megfelelő részlegeknek, műhelyeknek, és ennek a műsorát, mégpedig a teljes műsorát, beleértve a tájékoztatást is, kellene a társadalomban valóban meglévő tagoltsághoz igazítani. Ma az a princípium, hogy a tévé a hatalom, a Párt legfőbb kulturális, agitációs és propagandafóruma. Ennek a princípiumnak a jegyében jelenik meg estéről estére benne az amerikai gengszterek és a kemény öklű detektívfelügyelők válogatott csapata, és ezért hangzik fel belőle sorozatban a szegény kancsal rabszolgalány panasza. (…)

A másik, hasonlóképpen létfontosságú centrum az iskola. Mégpedig a legalsóbb szintű, a tömeges. Ennek az a baja, hogy ez a szocialista társadalomhoz nemhogy méltatlanul, de képtelenül is tömegméretekben termeli újra a hátrányos helyzetű, másod- vagy harmadosztályú állampolgárt. Az a gyermek, aki rossz előmenetele, családi körülményei vagy gyermeki nemtörődömsége folytán ma a nyolc általánossal befejezi, vagy valamilyen, a köztudatban is másodrendű szakközépben folytatja még egy-két évig, az nem abba a társadalomba készül kilépni, mint azok, akik továbbtanulnak Ennek a tizennégy-tizenhat éves gyermeknek a tudatába ezzel a hol kényszerű, hol önkéntes választással, hogy nem folytatja, a csökkentértékűség tudata is belebillogozódik. Ez a nyolc osztály most nem adja meg azt a minimális emberi öntudatot, amit minden elvégzett munkának és főleg nyolcévi tanulásnak meg kellene adnia. Ez így most végtelenül demoralizáló. Minél messzebb megyünk a fővárostól, annak is a centrumától és zöldövezetétől, annál nagyobb a tovább nem tanuló és ezzel egész életre visszaminősített gyermekek száma és aránya. Pedig nem igaz, hogy a genetikailag is hordozott képességek s a tehetségek is így oszlanak meg, hogy Budán és a belvárosban vannak a lángelmejelöltek és Szatmárban a fafejűek. Irodalmunk nagyjainak születési térképe nem ezt bizonyítja. (…)

Végezetül egy vallomás formájú kérdés önmagamhoz. Honnan merítettem a bátorságot és a judíciumot ahhoz, hogy ezeket a húrokat megpendítsem, hogy a megengedettnél többet s hosszabban szóljak? Hiszen nem vagyok hivatottabb és felkentebb, és főleg nem vagyok képzettebb és tudósabb. Nos, ennek egyszerű és gyakorlatias oka van. Én az imigyen szólásra valamicskét már befizettem. Ha zászlóvivőnek nem is, golyófogónak talán megfelelek. Nemcsak remélem azonban, bizonyos is vagyok benne, hogy nemcsak értelmes együttgondolkozásban és jövőmegszólításban, hanem, ha kell, áldozatkészségben is felül fogtok múlni. Köszönöm.

Magyar Hírlap


Vissza

 

Webkamera

Lakitelek Népfőiskola animált kameraképe

Kattintson a képre!

Eseménynaptár

<< 2017. November >> 
 H  K  Sz  Cs  P  Sz  V 
    1  2  3  4  5
  6101112
13141516171819
20212223242526
27282930   

Magyar Örökség

Magyar Örökség Díj
2003 március 22-én a Magyar Örökség Díj kuratóriuma pedagógiai és közösségszervező munkássága elismeréséül Magyar Örökség Díjat adományozott a Lakiteleki Népfőiskolának.

Közhasznúság


Közhasznúsági jelentéseink